ANYU, UGYE HALLASZ…?

2008 január 24. | Szerző: Csonka András |

 Ma 2 éve halt meg az anyukám.

Nem, ez így nem igaz, és soha nem lesz az. Ma 2 éve nem halt meg az anyu, ha nem hinném minden pillanatban azt, hogy lát és figyel, szeret és segít, akkor  nem csinálnám már  ezt az egészet….

Sokszor eszembe jut, vajon mit szólna bizonyos lépéseimhez, döntéseimhez. Kimondhatatlanul hiányzik a határozottsága, az, hogy tudtam, bármikor és bármiben kérdeztem, kértem, a jó választ, a jó lépést tudta. Bizonytalan vagyok és sokszor bénán döntésképtelen, ugyanakkor azt érzem, már nincs bennem az a fajta elszánt érzés, amivel törleszteni akartam minden tettemmel abból az ezer tengernyi jóból, amit adott nekem. Már senki nem tud igazán fájdalmat okozni sem, mert azzal csak engem bánthat, és nem kell arra gondolnom, hogy anyámnak minden ezerszeresen fájhat. Bár ez tényleg csak zárójeles mondat, mert ahogy tőle örököltem, úgy alkalmazkodtam a világhoz, az emberekhez, és ahogy tőle láttam, hogy génjeiben hordozza a szerethetőséget, úgy könnyebbültem meg, amikor azt éreztem, hogy én is kellek a világnak. Őt az Isten is úgy szerette, ahogy megérdemelte. Úgy szólította magához, hogy egyetlen pillanatig sem szenvedett. Ami pedig félelmetes, és gyönyörű, hogy mindez úgy kellett, hogy megtörténjen, hogy én sem láttam Őt egy pillanatig sem tehetetlenül, úgy halt meg, hogy ne tudjak hozzá futni. 2 évvel ezelőtt úgy alakult, hogy egyedül keltem útra Dubaiba. Az utazást különböző okokból kétszer elhalasztottam, míg végül január 23.án elrepültem. Esti órákban értem Dubaiba, de a bőröndöm nem érkezett meg. Ezért másnap reggel elmentem egy ottani áruházba, hogy néhány homit vegyek magamnak, az elveszett bőrönd pótlására. Ott kaptam az smst az unokabátyámtól, hogy baj van, bár akkor még csak az derült ki a betűkből, hogy szívinfarktus, de Ő még él. Elsötétült minden, onnatól kezdve egy őrült kábulat volt az egész kintlétem, Visszarohantam a szállodába, és azonnal a legközelebbi repülőjáratra foglaltam helyet, szerencsére Varsón keresztül volt egy gép, éjszakai indulással. Még telefonáltam haza a nővéremnek és egy két barátnak, és ordítottam a tehetetlenségtől, amiért ott kell várakoznom egy szállodai szobába zárva a repülőgép indulására várva még egy fél napot, miközben az anyámról nem tudok semmit. Annyira féltem, hogy inkább kikapcsoltam a telefont, rettegtem, hogy megcsörren, és valaki csak annyit mond majd, hogy Ő nincs többé. Imádkoztam órákig, nem tudtam elképzelni, hogy Isten büntethet annyira, hogy Őt elveszi tőlem. A hazaút maga volt a rémálom, és végül 25.én reggel megérkeztem. Egy kedves ismerősöm várt a repülőgép kijáratánál, aki  a Malévnál dolgozik, és nem is mertem tőle kérdezni semmit, Ő is kicsit szűkszavú volt, és azt mondta, hogy menjünk egy váróterembe, ott vannak néhányan, akik engem várnak. Tudat alatt éreztem, hogy ez talán a legrosszabbat jelenti, hiszen miért nem pattanunk együtt egy autóba, és rohanunk a kórházba..?  Azt a pillanatot, amikor beléptem a terembe, soha nem fogom elfelejteni, örökre belém égett. A nővérem állt legelől, és a nyakamba borult zokogva, csak annyit bírt mondnai, hogy anyu előző este elment. Ott volt az unokahúgom, és 4 nagyon közeli jó barátom. Igen, ott összeomlott minden, és az utána következő napok és hetek meggyőztek arról, hogy a világon a legfantasztikusabb emberek körülöttem vannak, akik összezárt tenyérrel emeltek a magasba, óvtak és figyeltek minden lépésemre.

2 év alatt annyi minden történt, és sokáig nem tudtam, nem mertem vele  beszélgetni így egyoldalúan, féltem a képeitől, a videofelvételeket is csak egy év elteltével mertem elővenni, mert minden felzaklatott. Meg kellett értenem, hogy nem lehetek annyira önző, hogy a fájdalmammal éljek, Ő megérdemelt egy ilyen búcsút, ha nem is 63 évesen, de ennél szebb véget senki nem kívánhat magának. És ma már hálát adok Istennek és Neki, hogy bennem csak a fiatalos, gyönyörű nő, a felejthetetlen  és pótolhatatlan anya és ember képe marad örökre, és nem kell látnom Őt elfonnyadni, lebetegedni, megöregedni. Bár már más dimenzióban figyel, de Neki ajánlom minden sikeremet, akár a Szombat esti lázra, akár bármelyik színházi bemutatómra, akár a magánéletem boldog pillanataira gondolok..

2 év telt el. Utálom a múlt időt. A jelennek élek, és a jelenben is itt van Velem, a jövőmnek is tanúja lesz.

A sírkövére csak egyetlen mondatot írattam : ” Együtt Veled  örökre, és még azon is túl…….”